Orbán Viktor és kormánya látszólag ugyanolyan kapkodva és átgondolatlanul fogott hozzá a nyugdíjrendszer második pillérének szétzilálásához, mint amilyen sebtében összetákoltnak tűnt a kezdetekkor és tűnik még most is sokszor a kormány gazdaságpolitikája. Tovább súlyosbítja a helyzetünket, hogy a nyugdíj kapcsán még mindig csak mérhetetlen mennyiségű és mélységű, bornírt hazugságot és demagógiát képes a magyar politika előállítani, és ebben turkálva kell kibányásznunk, mihez is akarnak bölcs honatyáink kezdeni.
A második pillér szétzilálást írtam az előbb, mert amit most látunk, az nem reform, nem stratégia, nem valami vélt vagy valós hiányosság, anomália komplex kezelése, hanem alattomos kivéreztetés. Félreértés ne essék, nem a pénztárakat sajnálom, hanem a tőkefedezeti pillért. Már rég nem szabadna léteznie nyugdíjpénztárnak Magyarországon, és meggyőződésem, hogy ha már évekkel ezelőtt - netán induláskor - megtaláltuk volna helyette az adekvát struktúrát, nem is merülhetne fel reálisan, hogy egyszerűen kirántsák a második pillér alól a szőnyeget.
A racionális érvek összességében most is a totális letarolás ellen szólnak, ezeket már sokan, sokszor sorra vették. Sajnos azonban a helyzet nagyon hasonló ahhoz, amikor a jogtalan büntetőt megítélő bírót akarják a pályán meggyőzni a futballisták, hogy utólag változtassa meg a verdiktet. Nem fogja, legfeljebb ha túl vehemensen szembesítik a saját hülyeségével, még egy-két indokolatlan lapot is kioszt. De miért lehetséges egyáltalán jogos és helyes lépésnek beállítani a magánnyugdíjpénztári befizetéseink visszatartását, a tőkefedezeti pillér ellehetetlenítését?
Szolgáltatást a szolgáltatótól
A magyar nyugdíjpénztári rendszer egyszerűen nem hiteles. Az ügyfelek - akiket elég béna módon tagoknak kell nevezni - nem hiszik el, hogy tényleg az ő személyes pénzüket kezelik, úgy kezelik, ahogy az nekik jó lesz évtizedek múlva, és általában véve olyan szolgáltatást kapnak, ami miatt érdemes legyűrni magukban a magyar génekbe beleivódott állambácsi-fétist. Ezeket az üzeneteket a pénztárak - mint szektor - képtelenek voltak közvetíteni, részben a saját hibájukból is.
Elég csak abba belegondolni, hogy az eltelt tizenkét év alatt csak az utóbbi egy-kettőben beszélhetünk egységes szakmai szervezetről, hogy lássuk, mennyire nem tudtak kibékülni a szereplők egymással és a piaci helyzetükkel, és iparági szinten mennyire képtelenek voltak az eltelt idő nagy részében kezelni a külvilággal való kapcsolattartást. De hasonló a helyzet a pénztárak szintjén is, a tagok az esetek nagy részében nem érezhetik magukat valódi, értékes ügyfélnek. Pedig elvileg azok.
Ne feledjük persze, hogy alapvetően elhibázott a nyugdíjpénztári struktúra, és minden egyéb kapcsolódó szabályozásban nagyon sok kudarc eleve kódolva van. A kilencvenes évekbeli nyugdíjreformunk tipikus magyar történet, a rendszerváltás óta eltelt időszak állami kudarcaival, opportunizmusával, hozzá nem értésével, de ez mégsem magyaráz meg minden gyengeséget. Lehetne - pardon, lehetett volna - jobb magánnyugdíjpénztári rendszerünk, ráadásul a hibák mind kezelhetők lennének, és egyáltalán nem teszik indokolttá a nyugdíjrendszer teljes visszaállamosítását. Pláne nem így.
Jól működő második pillér kellene
Holtzer Péter minap megjelent írásában egészen világos módon mutatott rá, hogy tisztán elméleti szempontból mindegy, hogy a saját tőkepiacain befektető tőkefedezeti vagy tisztán felosztó-kirovó állami rendszert, vagy a kettő kombinációját működteti-e egy ország, mert jóformán ugyanazok a szempontok döntik el egyik vagy másik szisztéma sikerét. Azt is egyértelműen bebizonyítja ugyanakkor, hogy ez az egyenlőség a való világ keretei között nem állja meg a helyét, pláne ha a képletbe azt is belevesszük, lehet, hogy vannak nálunk jobban működő országok is.
Hazánk pedig ha tetszik, ha nem, közgazdasági szempontból sok tekintetben legfeljebb elrettentő esettanulmányként kerülhetne tankönyvek lapjaira, és ha nálunk valami állami kézben van, az kockázat, amit diverzifikálni kell. Jobb tehát, ha több lábon állunk, a nem állami lábunkat pedig a világ más, a magyartól többé-kevésbé független pályán mozgó piacain nyugtatjuk. Ezt nyújthatná egy jól működő, nemzetközileg diverzifikált tőkefedezeti rendszer, de a pénztárak az elmúlt igen rövid időszakot leszámítva ezt egyáltalán nem nyújtották. Pedig nyújthatták volna.
Mindennek semmi köze a válságban hirtelen elszenvedett befektetési veszteségekhez, amit előszeretettel emleget a kormány, szépen elhallgatva, hogy azóta kiugró nyereséget is elkönyvelhettek a pénztárak. Sebaj, Selmeczi Gabriellának legalább nem kell sokáig keresnie, „hová tűnt a pénztártagok pénze”. A lényeg, hogy nem a válságban bekapott pofon volt a hiba, hanem hogy a megelőző tíz évben volt olyan alacsony a reálhozam, hogy egy krízis elvihette nagy részét. Ami volt, elmúlt, és legfeljebb csak átgondoltabb szabályozáshoz teremt megfelelő indokot, felszámoláshoz nem.
Nem igaz a szabad döntés
„A magánnyugdíjpénztárak megmaradnak, a tagok szabad döntése a visszalépés vagy a maradás” - tárja szét a kezét a kormány, és ez az a hipokrita cinizmus, amire nincsenek szakmai érvek. Orbán Viktor ugyanis azt is kijelentette, hogy az állam „nem utal többé” a magánnyugdíjpénztárakba, nagyvonalúan megfeledkezve arról, hogy az állam eddig sem utalt semmit a magánnyugdíjpénztárakba, a tagdíj a munkáltatóktól a nyugdíjpénztárak felé csak átfolyt egy állami szerv, az adóhatóság kezén 2007 óta.
Egyértelműen nem éri majd meg a pénztárban maradni, nem azért, mert a második pillér hülyeség, hanem mert a kormány ezt szeretné, és úgy fogja intézni minden áron. Az is nyilvánvaló, hogy sem a kormányfő, sem pedig az őt körülvevő gazdasági tótumfaktumok nem szeretnek a maguk által előidézett bonyolult kérdésekkel bíbelődni. Mekkora állami nyugdíjra számítsak, ha mégis a pénztáramban maradok? Az állami nyugdíj 75 százaléka - ahogy jelenleg működik a rendszer - igazságtalan lenne, hiszen a hátralévő évtizedeimben minden járulékot az államnak fizetek, a 100 százalék meg mindenki mással szemben igazságtalan, hiszen én nem viszem be a közös kalapba a meglévő pénzem. Tehát a kettő között, de hol?
Orbánékat ez nem érdekli, a cél a teljes megsemmisítés, ami sikerülni is fog. Egyfelől végtelen populizmussal használják ki a pénztárakkal szembeni - hangsúlyozom, részben jogos - bizalmatlanságot, másfelől rásegítenek azzal, hogy legalábbis javarészben megfosztják őket a működéshez szükséges forrásoktól. A működési tartalékok még kitarthatnak egy darabig, de ha nincs befizetés, a tartalék is kiürül, hiába akadna még ügyfél is akár, nem lesz aki működtesse a pénztárat. A pénztárak tehát így is, úgy is megszűnnek, a szabad döntés pedig, amiről a miniszterelnök beszélt, nem létezik. Ezt ő maga is nagyon jól tudja.
Csak a pénz a lényeg
Mindez korántsem lenne ekkora probléma, ha cserében látnánk valami elképzelést, egy gyönge reménysugarat arra, hogy a kormánynak minden ellenkező jel ellenére van valami fogalma arról, amit most csinál. A rendszer felszámolása akár történhetne sokkal direktebb módon is, de az egy tollvonással történő államosítás több akadályba is ütközik. Például ugyanolyan alkotmányossági kérdéseket vetne fel, aminek ürügyén a Fidesz még ellenzékben támadta a nyugdíjpénztári reformról szóló törvényt, és technikailag is tekintélyes feladat, hosszú előkészítéssel.
Pedig létezhetnének olyan forgatókönyvek, mint például a pénztárak nagy állami tőkealap alá terelése, ami mellett akár még el is fogadhatnánk a pénztári rendszer megszüntetését. Ezt azonban a fokozatos, „önkéntes” átlépéssel nem lehet megoldani, ráadásul elég sok szellemi munkát, némi küzdelmet, társadalmi egyeztetést, esetleg alkotmányossági aggályok racionális kezelését, stratégiaépítést és következetes végrehajtást igényelne. Kormányunk egyikben sem túl erős, de ez még nem lenne akadály.
Az már sokkal inkább az, hogy egy értelmes megoldás mellett nem lehetne szűk 3000 milliárd forint beolvasztani és elherdálni, mint ahogyan arra a legvalószínűbb forgatókönyv szerint most sor fog kerülni.
Az utolsó 100 komment: