Hosszasan csöng ki a telefon, hagyom, ráérek. Nagy szünet után "Rég nem látott gyerekkori barát" hivatalos hangon veszi fel (tíz éve ugyanaz a számom, biztos telefont cserélt):

Rég nem látott gyerekkori barát: "Tessék, <vezetéknév><keresztnév>."

Én: Itt meg <vezetéknév><keresztnév>. (pedig óvodás korom óta mindenki a vezetéknevemen szólít)

Rég nem látott gyerekkori barát (meglepett hangon): "Szervusz <keresztnév>." (Mintha nem úgy nőttünk volna fel, hogy a vezetéknevemen szólit...)

Én: "Mit csinálsz holnap este?"

Rég nem látott gyerekkori barát: "Hát nincs semmi kimondott program, de nem érek rá."

Én: "Ööö...hát csak azért kérdem, mert egy melóféleség miatt otthon leszek Szegeden, gondoltam talán bedobhatnánk egy sört."

Rég nem látott gyerekkori barát: "... (hosszú szünet)... Nem igazán érek rá."

Én: "Hm, értem, akkor gondolom talán majd legközelebb..."

Rég nem látott gyerekkori barát: "Szia"

Hazudtam, nem értem. De ha így, hát így, gondolom ez az élet rendje. Legutóbb még elég faszát söröztünk, amikor lekéste a repülőjét Londonban, és csak úgy ért Budapestre, hogy már nem tudott továbbmenni Szegedre. Akkor mondjuk ráért, meg kellett is egy hely, ahol megalhat. De ez megvan már vagy kilenc hónapja is, sokat változik az ember ennyi idő alatt így 27 évesen. Azért kurvárva dühítő tud ám lenni az ilyen.