Tegnap tényleg, igazán elakadt a lélegzetünk. Nem úgy, mint amikor csiklandozzák az ember talpát, vagy egy spánielkölyköt kap karácsonyra, hanem amikor úgy alaposan gyomorszájon rúgják. Öröm az ürömben: a magyar blogoszféra elképesztő gyorsasággal és elemi erővel reagálta le a kormány tegnapi bejelentését, a mérsékelttől az egészen keményig terjedő skálán gyalulva le az Orbán-Matolcsy tandem ámokfutását.
Az is biztos, hogy a modern jogállamiság alapvető kereteit feszegető röhögve átlépő fenyegetésre hiba lenne azonnali kapitulációval reagálni. Várjuk csak ki a végét, és higgadtan gondoljuk át (tényleg nehéz higgadtnak lenni), pontosan milyen kockázatokat is rejt magában az elérhető két verzió, és hogy vajon tényleg teljesen megszűnt-e az alkotmányossági kontroll a kormány - önkontrolltól egészen egyértelműen mentes - ténykedése felett.
Ez egy egyszerű fogadás, baromi nagy téttel
Érzésre persze nincs mese, ha nem lehet valahogy elmeszelni a tervezetet, akkor vissza kell lépni az állami rendszerbe, különben nyugdíjpénztári vezetők fejével az ágyunkban ébredhetünk hamarosan. Legalábbis Orbánék ezt szeretnék elhitetni velünk, igaz, a másik oldalról „védelmet” is ígérnek a pénzünkért, klasszikus sztori. Csak annyit kell tennünk, hogy nem lépünk ki a család szeretete alól, mert ugyan akkor is elveszik a pénzt, de mellé még szitává is találják lőni a megmaradt vagyonunkat. De mi van, ha ellenállunk?
Biztos forgatókönyvet, szilárd jövőképet nehéz felvázolni, manapság még hetekkel előre is, nemhogy évtizedekre, azt viszont átgondolhatjuk, milyen bizonytalan tényezők együttállására fogad az, aki a rászegeződő dobtáras géppisztolyok ellenére is kitart. A magánnyugdíjpénztári tagság korösszetétele alapján gondolkodjunk olyasvalaki fejével, akinek még 20-30 éve hátravan nyugdíjig. Lássuk, mi a fogadás tárgya!
Az elbukott nyugdíjígérvény valójában értéktelen, mert az állami nyugdíjrendszer súlyos feszültségeit nem lehet megoldani. Az állam úgysem tud kellőképpen helytállni a kötelezettségeiért, a pénztárban legalább van egy kis esély nyugdíjra. A felosztó-kiróvó nyugdíjrendszer valódi krízise a Ortolcsy-Mabán közgazdasági diszciplína feltevéseivel ellentétben nagyon közel van - legalábbis ilyen összetett és hosszú távú rendszerek léptékeivel mérve - , a valódi fenntarthatóság és mindenféle egyensúlyt célzó masszív átalakítások pedig (leegyszerűsítve) a járulékszintek emelésével vagy a nyugdíjak csökkentésével járnak majd.
A nyugdíjak drasztikus csökkenése valóban azt jelentené, hogy a bekebelezett magánvagyonért az ígértnél lényegesen alacsonyabb nyugdíjat kapnak majd, akik most visszalépnek, bár zéróra csak akkor írhatnánk le az ígérvény értékét, ha a teljes felosztó-kiróvó nyugdíjrendszer, szőröstül-bőröstül megszűnne valamikor. Ha ráadásul a későbbi reformok a járulékszintek emelkedését hozzák, az nem jó, mivel a pénztári tagok ugyanazt a járulékot kénytelenek befizetni, mint a többiek. Ha 20-30 év múlva még lesz felosztó-kiróvó rendszer, akkor valószínűleg mindkét tényezővel kell számolni, de hogy milyen arányban, azt lehetetlen megjósolni.
Nyugdíjas korára kellő vagyona lesz, mert progresszíven nő a munkajövedelme, azaz a nyugdíjpénztárakba befizetett tagdíja is, és emellett elegendő egyéb vagyont halmoz fel ahhoz, hogy ne haljon éhen nyugdíjas korára. A magánnyugdíjpénztárakba folyó járulék - tagdíj - viszont csak pici darabkája a bruttó jövedelemnek, nem véletlenül találták ki úgy a rendszert, hogy csak a nyugdíj egynegyedét kelljen a pénztári megtakarításból fedezni.
Az egyéb vagyon felhalmozásában ráadásul ott bujkál, hogy az időskori jóllétet lehet eltitkolt jövedelmekből is biztosítani, csak egy jól működő társadalomról nem éppen ez az idea él a fejünkben. Nem beszélve arról, hogy az időskori jóllétet általában nem az éhenhaláshoz, hanem az aktív életpálya jövedelméhez szokás mérni, azaz aki sokat keres, viszonylag magasabb nyugdíjat igényel ahhoz, hogy ne élje meg súlyos összeomlásként az időskort.
A magánnyugdíjpénztárak képesek lesznek életben maradni és piaci alapú, jó minőségű szolgáltatást nyújtani, vagy legalábbis lesz erre alkalmas helyettesítő a piacon. A magánnyugdíjpénztárakat most kilövik, szinte tuti, de ha elég sok tag áll ellen a „csábításnak”, akkor a megmaradt vagyon beindíthatja az önkéntes nyugdíjpénztárakat (bár a don haragja őket is kísérti majd), vagy akár kedvezően hathat a tartós befektetési számlákra és még inkább a nyugdíj előtakarékossági számlákra. Kérdés persze, hogy a kormány mennyire lesz készséges, hogy a kiszemelt, de meg nem kapott vagyon számára korrekt piaci és szabályozási feltételeket teremtsen.
Családok jönnek, családok mennek
Az eddigi feltételekre - különösen a másodikra és harmadikra - együtt fogadni minimum nagy kockázatvállalási kedvre vall, és még az oddsok sem túl magasak, bár egy orosz rulettre hasonlító játékot nehéz tisztán matematikai alapon értékelni. Van azonban egy nagyon fontos aspektus, amit érdemes számításba venni, akármekkora szentségtörés is. Szögezzük le: Orbán Viktor kormánya nem fog örökké kormányozni (fékcsikorgás, lábdobogás, géppisztoly-sorozatok, fanyar lőporfüst, terebélyesedő vértócsa), azaz a következő forgatókönyvekre is játszhatunk.
A szabály nem marad meg örökre, a következő kormányok valamelyike biztosan helyreállítja az állami nyugdíjjogosultságot. Súlyos vakrepülés a politikusok ilyen vagy olyan reakciójában bízva komoly döntéseket hozni, bár nem teljesen alaptalan. A magánnyugdíjpénztárakkal szembeni utálat már 1998 óta fortyog a Fidesz politikusaiban, bár az előző Fidesz-kormány nem „csinálta vissza” azonnal a reformot, csak több ponton felpuhította. A mostani lépés az 1997-ben elfogadott reform „visszacsinálása”, amit egy eljövendő kormány megint „visszacsinálhat”, aztán egy későbbi megint, és így tovább. A lényeg: a mostani szabály valószínűleg nem fog megérni évtizedeket, kérdés viszont, hogy a „visszacsinálás” mennyire lesz mélyreható.
Legalább a járulékfizetési kötelezettséget megszüntetik vagy csökkentik, így magasabb jövedelemhez juthatnak a „társadalmon kívüliek”, és több megtakarításuk kerülhet a pénztárba. Na ez lenne az igazán bizarr helyzet, hiszen két azonos korú, képzettségű és képességű munkavállaló közül a pénztártagot olcsóbban foglalkoztathatnák. Az állami nyugdíjrendszerbe visszalépők nehezebben jutnának munkához, kisebb jövedelemből kisebb járulékot fizetnének, a felosztó-kiróvó rendszer meg a nyakunkba omlik, mire kettőt pislogunk. Ilyet biztosan nem lépne meg egyetlen kormány sem, persze volt, hogy ugyanezt gondoltuk a kötelező tőkefedezeti pillér államosításáról is.
Legalább a tagdíj mértékének emelése enyhít a kialakult feszültségen, és így több kerülhet a pénztári megtakarításokba a havi jövedelemből. Ha a tagdíj emelése a teljes járulékteher felett történne, akkor ez ugyanaz, mint az előző, csak pepitában, mert éppen az állami nyugdíjrendszer tagjai kerülnének előnybe, a pénztártagok pedig kevesebb munkához jutnának, vagy legalábbis kevesebb pénzért kellene ugyanazt elvégezniük (persze mindez önkéntes alapon is történet).
Ha viszont ugyanakkora járulékterhen belül változik a tagdíj és az állami járulék aránya, az végülis a pénztártagoknak jó, több lesz a kasszában. Az meg tényleg tök mindegy, hogy ez súlyosbítja a felosztó-kiróvó rendszer gondjait és egyébként még mélyebb szakadékokat ver a társadalom csoportjai közé, hiszen ezt már tegnap világosan megmondta az aktuális don és a concilierije consigliere.
A végső érv: majd az állam úgyis megsegít
A szabályt tehát valamikor biztosan eltörlik, vagy legalábbis még tovább tekergetik, amiből akár jól is kijöhetnek azok, akik nem adják fel a magánvagyonukat a kormány fenyegetésére sem. Persze össztársadalmi szinten az is világos, hogy a mostani torzulás olyan mélyreható és jóformán jóvátehetetlen károkat okoz, amit még nagyon sokáig nyögni fog a magyar társadalom.
És ha mégsem változna a helyzet belátható időn belül, jöhet a végső és mindent vivő, überelhetetlen magyar adu:
Az államnak majd úgyis közbe kell lépnie, hogy elkerülje a szociális katasztrófát. Persze ehhez az kell, a pénztárak mellett elegendően nagy tömeg tartson ki, így minimum a nyugdíjba vonuláskor, de hála a politikusok szavazatmaximalizáló hozzáállásának, valószínűleg már előbb kellően nagy részét adják majd a szavazókorú lakosságnak, hogy ne lehessen őket sorsukra hagyni. Amit persze a társadalom másik része - akkor már némiképp joggal - felháborodottan kifogásol majd, a „magyar társadalom” szóösszetételt pedig végérvényesen elfelejthetjük.
Nagyjából tehát ezek azok a lehetőségek, amiket számba kell venni, mikor megtesszük a tétjeinket, aztán január végén Selmeczi Gabriella elkiáltja magát, hogy „rien ne va plus!”, Matolcsy György begyűjti a zsetonokat az asztalról, Orbán Viktor pedig elindítja a kis elefántcsontgolyót a kerékben. Az a rossz, hogy akárhol is áll meg, nem lesz örömujjongás az asztal körül.
