Én komolyan nem tudtam, hogy a MOL el van veszve, hogy így vissza kellett szerezni áldozatos munkával. Azért végül sikerült megmenteni a kis szemünk fényét, és bár Orbán Viktor úriemberhez méltó módon nem akart belemenni a ronda részletekbe, finoman utalt rá: óriási tettet hajtott végre, amiért gratulált is magának gyorsan a bejelentés végén. Ádáz küzdelem a közérdekért, és bónuszként még az IMF „itt felejtett” pénzének is a seggére vertünk. Kancsó bort ide, ki nem dalol, nem magyar ezen a szép órán.

Tényleg ennyire fontos ez?

Azt lehetett sejteni, hogy az elmúlt évben nagy erőket mozgósított az Orbán-kabinet, hogy ezt az ügyletet nyélbe üsse, el-elejtettek erre vonatkozó utalásokat, és a kormány etatista, „újabb lépést tettünk az erős Magyarország felé” retorikájába is oly szépen passzol a dolog. Ráadásul amit lehetett, már átneveztünk, megvan az alkotmány, van nyenyi, nyer, majdnem készen vagyunk. Csak a MOL hiányzott.

Az is köztudomású, olyan kurva jól állunk, hogy nem tudjuk anélkül zsebre tenni a kezünket, hogy ne akadnánk pár elkölteni való százmilliárdba, nyilvánvaló tehát: meg kellett venni a MOL részesedést a Surguttól. Még akkor is, ha valójában az oroszok a jelenlegi felállásában – a MOL menedzsmentje és az Energiahivatal kevéssé etikus, talán jogszerűtlen, de mindenképp hatásos praktikáinak köszönhetően - nem szólhattak bele a vállalat működésébe és ugyanezen oknál fogva felvásárlás sem fenyegette a vállalatot.

A legelső kérdés most nem az, hogy jó-e az az országnak, hogy az államnak huszonegynéhány százalékos tulajdona lett egy MOL-szerű vállalatban, hogy elmondhassa a miniszterelnök, van egy erős nemzeti olajcégünk (ami talán sokak számára jól hangzik, csak épp nem igaz, tessék megnézni a MOL tulajdonosi szerkezetét – az ismeretlenül hangzó nevű tulajdonosok a nemzeti oligarcháinkat takarják csupán). A kérdés inkább az: tényleg annyira fontos ez, hogy muszáj éppen most megvenni? Hitellel verni a csalánt a hitelválság közepén?

Csörgheő Csuli és a dzsentritempó

Az IMF-et olyan csujogatás és melldöngetés mellett zavartuk haza, hogy aznap még Strauss-Kahn sem mert szemet vetni a szobalányra, de azért a Valutaalap pénze még jó „nemzeti ékköveket” venni. Nemhogy örülnénk, hogy egyáltalán van még az IMF „mentőövből”, és nem kellett az egészet elkölteni, hogy elkerüljük az összeomlást, és igyekeznénk értelmesebben elvarrni ezt a szálat. Mert azt azért ne higgye el senki, hogy az ügylet nem érinti az államadósságot.

A hitel visszafizetésével szemben korábban felmerült a kritika, hogy feleslegesen csökkentené a birtokunkban lévő devizamuníciót, ami ismét sebezhetővé tenne bennünket, és jó helyen van az a pénz ott. Hát most kevesebb lesz a devizabetét, de megvan még a hitel is, amit ráadásul nem is kimondottan nemzeti jelképek vásárlására kaptunk. Nem mintha persze az IMF nekiállna most problémázni ezen, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy 1-2 milliárd eurók ostoba felhasználásán aggodalmaskodjon, miközben tízszer-húszszor ekkora mentőövek röpködnek heti rendszerességgel, de ez nem változtat a lényegen.

Az is érdekes kérdés, hogy mire ugrott meg ma az árfolyam, mert a magyar állam szerepvállalása nem éppen a legjobb hír a részvényeseknek. Pláne, ha a mai állításokkal szemben mégis beleáll a nagyok fejébe, hogy a benzin árának emelkedését meg kell állítani az országhatárnál, hogy csak egy igen triviális populista baromságot említsek. Lényeg a lényeg: lehet az a MOL még bőven 22400 forint alatt is (ennyit fizetünk az oroszoknak), úgyhogy idővel akár megint elkezdhetünk egy olcsón adunk, drágán veszünk kört, ahhoz nagyon értünk.

Erről egyébként Zsiday Viktor egészen szemléletesen írt, érdemes elolvasni az egész bejegyzését:

„A magyar állam jó eséllyel cikluscsúcs közelén vesz meg egy commodity céget. Eközben jól járt az OMV, mert olcsón vett és drágán adott. Jól járt a Surgut, mert drágán vett, de még drágábban adott. És most a magyar adófizetők devizahitelből megveszik a MOL részvényeit.”

Ennyi.