Életemben először kritikálmassztam. Eddig vagy épp nem voltam a városban, vagy még egyáltalán nem éltem itt, vagy nem érdekelt, de ma elvesztettem a szüzességemet. Ennek persze az ég világon semmi köze ahhoz, hogy ez a blog első bejegyzése, szimplán így jött ki, de mindegy is. Igazi szűzkurvához méltó módon azért nem vágtam bele a sűrűjébe, épp csak kicsit meglestem. Eredetileg nem is terveztem, de miután délután egy megbeszélésről kijövet diszkréten a lakat mellé tűzve egy CM szórólap várt a bringámon, mégis úgy döntöttem, beleszagolok. A Városháza körbelakatolását sikerült átaludnom - otthon, az ágyamban, nem a Gerlóczy-Károly krt. sarkán -, de este fél 8 körül elgurultam a Bajcsyra, és onnan az Astoriáig, meg vissza.
Vannak emberek, akik imádnak beállni a tömegbe, ha tíz ember csinál valamit körülöttük, akkor nincs más vágyuk, csak hogy ők lehessenek a tizenegyedikek. Nem vagyok ilyen, bár egyáltalán nem vagyok különc sem, és hiába tartom a maguk módján zseninek Küküt és Sinyát (bár személyesen nem ismerem őket) és a többi szervezőt, hiába tartom Budapest egyik – ha nem a - legfaszább megmozdulásának a CM-t, és hiába értek egyet minden egyes kezdeményezésükkel, egyszerűen nem tudtam feloldódni a tömegben.
Leginkább persze azok a baromarcúak zavartak, akik ekkora mennyiségű ember között ugyan statisztikailag elenyésző arányban, de abszolút értelemben éppen eléggé sokan vannak. A vidáman, szabályokat betartva, igaz, az évi két bringázás miatt kicsit bizonytalanul kacsázva tekerő, de boldog bringások meg nyilván lényegesen többen (vajon az olyan alkalmi kerékpárosokból van több, akik szinte kizárólag a Critical Massra porolják le a járgányt, vagy olyanokból, akik napi rendszerességgel bicajoznak, de ilyenkor inkább elkerülik a hömpölygő tömeg által érintett utakat, távol tartva magukat a bulitól?), de a Deáknál sörrel a kezében, a tömeggel szembe tekerő, majd az Andrássyn piros lámpánál átvágó gyökértől akkor is elfakadt az agyam.
A túlnyomó többség persze hiperjófej volt, az emberek egymásra mosolyogtak, előzékenyen elengedték egymást (ami azért lássuk be, kurva nehéz is tud lenni ilyen sűrű bringás tömegben), általában véve jó hangulat uralkodott. Paraszt autóst nem láttam, előzékenyen félreállót, mosolyogva integetőt viszont még azon a rövid szakaszon is többet. Nyilván pont olyanokat fogtam ki, akik talán épp a bringások miatt kanyarodtak el arra, vagy ki tudja, nem is lényeges. Vajon miért nem lehet mindig ilyen a hangulat az utcákon?
Eszembe jutott egy évekkel ezelőtti eset, amikor a 112-es busz vezetője az Apor Vilmos térnél, miután már elhagytuk a megállót, megállt, kiszállt, és átsegített a busz előtt egy idős nénit a zebrán. Nem volt hatalmas ováció, tapsvihar, de nem is tette szóvá a késlekedést egyetlen utas sem, inkább egyfajta általános derű uralkodott el a buszon. Ugyanazok az emberek, mint fél perccel korábban, ugyanazokkal a problémáikkal, ugyanazon a buszon, ugyanazon az útvonalon egy rövid ideig közösségnek érezték magukat.
Ez az érzés ma a társadalom minden szintjén hiányzik, de legmarkánsabban akkor érhető tetten, ha a 4-es/6-os villamoson belenézel valakinek a szemébe (szerencsére erre igen ritkán kényszerülök rá, a szembejövő bringásoknak pedig kifejezetten jól esik a szemébe nézni). Szóval a Critical Mass jó, mert közösségi élményt ad, nemcsak bringásnak, hanem az arra nyitott gyalogosnak, autósnak is. Még nekem is, pedig a tömegelés tényleg nem az én műfajom. Az is lehet egyébként, hogy egyszerűen nem egyedül kellett volna mennem, néhány haver társaságában legközelebb talán örömmel olvadok már bele a kritikus masszába is.
